A könny útja

Néma álom dala cseng fülemben
Keser? méregként oltja ki életem
S a fekete éjben még csak sírnom se szabad
Búcsúzok, mert te ezt akartad!

A Rózsák fojtogatója

Vérkék hajnalba csapott át
A határtalan, édes éj
Egy bimbó küzd a pokol felé
Nyújtja fejét, törtet, zúz

Tövistelen, ég? rózsabokor
Ahonnan indult ?
A képzelet fagyos alja,
Ahová hullatja gyógyító könnyeit

Csavarodik, nyúlik, már alig bírja fejét
De a bimbó nem pattan fel
Csak a pokol égő tüze, ami annyi szeretetet nyújthat
Hogy a fojtó börtön felpattan

Az úton lefelé, egy jó tündér
Csupa jószívüségből a bimbót levágni próbálja
De lángra lobbannak színes szárnyai
És vért könnyezik, aláhull, elenyésző féreggé lett

Fent a Földön, ahol már fagy a Nap
Emberek tömege eggyé válva,
Mind imádkoznak, kínjaikban ordítoznak
Imádkoznak a rózsához „szabadíts meg minket”

De a rózsa vakon, némán csak tovább kúszik
Étlen, szomjan, férgek között, bimbóleveleit a kövek sértik
De nem számít, mert egyetlen a cél, a POKOL
Ahol a végső megnyugvás vár rá, a béke

Egy ember fent, örömkönnyek szemében
De a Napra fenségesen néz fel, ámulva,
A rózsára nézve, szemében a szerelem tengere hullámzik
Együtt ég a rózsával, ő az, akinek nem kell e világ!

Rájött arra, hogy a kénes tűz, a lángok
Maguk a megtestesített jók, a béke, az öröm
Mert a földön élő emberek, mind csak fojtogatók
Érzelmi tisztítóvizek, kiölik az emberb?l a szót

A Földet lassan a tenger kiöli, halnak az emberek
Hullanak, mint tűzviharban a legyek, és a rózsabokor
Tüze a tengerben büszkén ég a szerelmes pár
Együtt az élet és halál küszöbén, de fejet nem hajtva

Meghalt az utolsó szánalmatlan ember is
Csak a Föld, a víz, a rózsa meg én
Örök harc, a rózsa lángja öli a vizet
A víz öli a rózsát, meg engem, de a pokolra türelmesen várok

A bimbó lassan útja végéhez ér, érzi ő
Veríték édes cseppjei hagyják el levelét
És egy utolsó könyörtelen rugaszkodással
A pokol kapujához ér, és lerogyik, reményt sem látva

A kapu, kis fakapu, ahonnan a rések közül
Sikolyok, elveszett álmok, könnyek szürödnek, mennyire várom
Mennyire van, oda vágy, és azért sír, záporzik a könny
Felemészt a vágy, azért a pár sóhajért, KELL (?)


És nyílik a kapu, vén ördög apó kecmereg ki rajta
Örömében a rózsa szikrákat vet, és alázatosan engedelmeskedik
Az apó vad szorításának, és már halad, be a kapun
Viszi őt a lény, és átlépte a küszöböt

Bimbónk megérezve a simogató lángokat, most már hallva
A jajgatásokat, ledobja a leveleit, és magasztosan kibomlik!
Felpattan egy nagy lélegzetet véve az állott levegőből
Kisimulnak fekete szirmai, és mosolyog, hogy remeg belé a pokol

Kesernyés illata csendet parancsol a nyögések között
Éjfekete színe lenyügözi az ördögöket
Hosszú karcsú nyaka, délcegen, babonázóan áll
A sötét éj, szépség, a fekete misztikum

És én vagyok, a szerencsés, szerencsétlen ember
Ki szerelmes lettem belé, szemem lecsukom
Aláhullok rózsám felé, és a pokol kapuját átlépve
Remeg? sóhajjá, röpke szellemmé lettem én, nem érkezett el az id?m

A tűz megfagyasztja a rózsa lángját,
Megfagyok én, megfagy a tenger
Elveszünk, megfulladunk, letününk
Csak a pokol az, ami ég!

Sétálok az utcán
Nézem a köveket
A szívem sajog
És hullatja könnyeket

Szerelemkönnyek
Fájdalomkönnyek
Keserves velem az élet
Ontja belölem a könnyet

Sétálok az utcán
Nézem az eget
Elérhetetlen csillagok
A szívemben miért nem honoltok?

Fiatal, tündöklő csillagok
Észre sem vesztek
Hát csak ragyogjatok
A pokol tüzében majd én is fogok

Sétálok az utcán
Nézem a házakat
Megannyi pusztult lélek
Miért nem értetek meg?

Miért zárjátok be kapuitokat
Miért oltjátok el lámpáitokat
Mikor én kopogtatok
Ti nekem hátat miért fordítotok?

Sétálok az utcán
Látom a Holdat
Ő, ki bevilágít éktelen földet
Eltakar engem, árnyat vet rám

Rám már nem süt a Hold
Nekem már nem nyílnak ajtók
Nem ragyognak a csillagok
Keserves könnyeimbe belefulladok

Sétálok az utcán
És magamban így gondolkodok
Miért kell ez nekem
Meg miért nem halok?

Mit vár még el tölem az élet
Mert jobb a sorsom többé már nem lehet
A szenvedés senkinek sem élet
Akkor miért pont én türjem el?

Sétálok az utcán
A káröröm szele süvít
Az arcomba vág
A csontomig hatol

Kiszárítja lelkem
Szomorú erőt ad nekem
Egy szikra élet mit bennem hagy
Hogy tettem megszenvedjem

Megállok az utcán
Őt magamhoz szorítom
Egy penge villan
És életemet oltom.

Most már boldog vagyok
Gondolkodni nem tudok
Így már nem fog rajtam az élet
Csak nevetek rá, és meghalok…