Néha még...
Néha még gondolok rá, mi lett volna, ha... Nem velünk történik minden, mi rossz, mostoha S szavaim nem bántanak, sebeznek TÉGED, Simogatnak, szertenek, s lágyan becéznek. Mi lett volna, HA.. De ez már a múlt, VÉGE. Nem akartam ezt, mert szép volt, mert megérte. Láttam lelked csupaszon, megérintett LÉNYED. Örülök, hogy SZERETTÉL, s SZERETTELEK TÉGED. Kívánom a Boldogságot, légy újra szeretve, Remélem, hogy rólam nem csak rossz jut ESZEDBE
Tovatűnt boldogság
Elmúltam érzem, Lelkemben vérzem. Szerettem újra menthetetlen, De úrrá lett rajtam a félelem.
Nem bírom lenyelni könnyeim, Nem tudom gyógyítani sebeim. Megyek, de nem tudom, hová tartok, Nem tudom, hová tűntek a boldog pillanatok.
Te tanítottál meg újra szeretni, De már nem tudom, hogy kell feledni. Te vagy, kiben életem látom, S Te vagy, ki visszaadhatná boldogságom.
Szükségem van
Szükségem van a jóra, hogy feledjem a fájdalmat Szükségem van a szépre, hogy emlékezzem a boldogságra Szükségem van Rád, hogy újra szeretni tudjak Emlékképek sodródnak elém Kavargó érzéseket hagyva mögöttük Gyötrik fájdalmas kis szívem Borzongás rázza egész testem Melegség fájdalma belém hatol Szükségem van a jóra, hogy emlékezhessek Szükségem van a szépre, hogy nevethessek Szükségem van Rád, hogy újra szeretni tudjak S hogy úgy szeressenek, mint még soha.
Kis szobámban ülök, s merengek magamban, Rabul ejt hiányod, s zavar van agyamban. Azt sem tudom ki vagy, még nem is ismerlek, Hogy lehet, hogy máris, szívemben cipellek? Jár az óra; tik-tak, de nem megy az idő, Vánszorognak percek, s képek jönnek elő; Fogom a két kezed, s szép szemedbe nézek, Kedvesen mosolyogsz, s utolér a végzet. Bármire gondolok, te jutsz az eszembe, Bármerre is járok, te jársz a fejembe. Ha szemedbe nézek, egy világot látok, Nyílnak a lelkemben, boldogság virágok. Bárkivel beszélek, te szólasz helyette, Bármilyen fiút látok, mindnek vagy felette. Ha két kezed fogom, enyém a mindenség, Bármilyen ajándék, nélküled semmiség. Bárhova is lépek, a lábnyomodat látom, Álmaimban folyton, érkezésed várom. Lelkemben kisvirág, egyre csak növekszik, Szívem lüktet vadul, tehozzád törekszik. Pici szád hívogat, mint méhet a virág, Nektárja többet ér, mint az egész világ. Bőrödnek bársonya, mint a finom selyem, Két kezed orcámon, s nem találom helyem. De ez a pillanat, mint holmi varázslat, Éjfélt üt az óra, s elszáll a káprázat. Marad a valóság; Te nem vagy itt velem, Így egyedül hajtom, álomra a fejem.

Fáj, ha az embernek nincs kit szeretnie! Fáj, ha az örömöket el kell felednie. Elmúlik minden kedves szó, nevetés. Kínoz sokáig, mert nehéz a feledés. Mégis reméled, hogy feltámad az álmod, hogy valaki átöleljen könnyes szemmel várod. De üres az ágy, csöndes lett a ház. Egyedűl maradtál. A néma sírás ráz. Emlék mindenhol, Mind fájó és szép. Érzed, ahogy kínoz. A magány karma tép! Vágysz a pillanatra, mely megnyugtató. A végső, ahonnan visszatérni nem lehet. Már késő!

Ady Endre:Őrizem a szemed |
|
Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.

|
Idézetek |
|
Minden kívánság eltörpül amellett, Hogy melletted lehetek! |
 | Bánatos kis szobámban gyakran sírok érted, Nincs nekem ott már egyéb,csak a Te fényképed! Zokogva,leborulva úgy elfog a bánat, Úgy érzem a szívem megszakad utánad!
"Le sem veszem Rólad a szemem, teljesen elveszed az eszem, ha megbántasz a szívemre veszem, ezért tök megvagyok zakkanva, mert RÁD VAGYOK KATTANVA!"
|
 |
"Ha akarod, szeretlek míg élek! Ha akarod, én bármit megteszek érted! Veled alszom el, s Veled ébredek fel, Neked csupán csak akarnod kell!"
A szív szeret, az ész súgja NEM LEHET! Az ész már lemond, a szív még remél, ám hiába az okos ész, az érző szív ezerszer többet ér!
Kínzó tudat, h nem lehetsz velem, várom a percet, h megfogd a kezem. Dobogó szívem a kezedbe helyezem, melyben örökké él a perzselő szerelem.
Hiányod betölti az egész szobámat, hiába kereslek, csak szívemben talállak, itt élsz én bennem minden pillanatban, örök szerelemmel rejtelek magamban.

|
Szeretni nagyon fájdalmas dolog |
|
Szeretni nagyon fájdalmas dolog Érted én meg is bolondulok Remeg érted a lelkem Odaadnád te is nekem?
Lesz-e olyan perc amikor nem rád gondolok A szerelem igenis fájdalmas dolog Mert ha nem lehetek veled A lelkem sír a szemem nevet
Mert érzem hogy te is szeretsz De adj jelét, hogy velem lehess Nem adom könnyen a szívem De ha megkapod csak a tiéd hidd el
Már megkaptad, de ha eldobod Vissza már nem kaphatod Jól gondold meg mikor mit teszel S el ne felejts engem
|
|
Feszengve imádlak |
|
Feszengve imádlak Boldogan csodállak Gyönyörűnek látlak Borzasztóan várlak
S ha ez mind nem lenne elég: Boldogan szeretlek örökké még
|
Érted! |
|
Már lassan tompulnak az éjszaka hangjai, Szívemből a csend sava a féltést marja ki Fájón pezsegve. S az izzó féltékenység bugyraiban égőn, Karod nyugtató, enyhet adó békéjét kérőn: Vágyódom remegve.
Érted!
|
A Lét Nélküled |
|
Súlyos léptekkel félőn követem A jeges éjszaka didergős árnyait, Talán megmutatják nekem, hogy Rejtsem el magamban szívem vágyait.
Ballagok egymagam, céltalan, lomhán. Lámpások fénye már csak tompán Szűrődik át a fák csupasz koronáján. Az idő konok: Megállt álmaim óramutatóján.
Örökkévalósággá varázsol nevetve Minden percet a Lét Nélküled:
Ez őrület... |
Álmodtam, Veled |
|
Mint egy gyermek, úgy voltam karodban, Megcsókoltad finoman a számat, Felém hajoltál gyengéden, titokban, És megpusziltad a szempillámat.
Leheleted táncot járt hajamban, Szellőként bújócskázott csintalan, S egy óvatlan, röpke pillanatban Pajkosan megbújt a nyakamban.
Míg egyik karod ölelve tartott itt, Másik magányos vándorként útra kelt, Bejárva testem rejtekútjait, Útján titokzatos zugokra lelt.
Úgy bújtam meg riadtan Benned, Mint reszkető Holdsugár az éjben, Mit látni alig, mégis elvakít, Ha begyűjti sugarát szemed ezüstösen, sápadt-fehéren.
Körülvettél biztonságoddal engem, S nem vágytam már tüzes szenvedélyre, Csak elrejtőzni a világ elől öledben, Csak átkarolni, és szeretni végre.
Érezni, hogy itt vagy, velem lehetsz, Tudni, hogy Tiéd vagyok és csak engem szeretsz, Látni, ahogy szemeddel rám nevetsz, Öledben hallgatni dobbanó szíved.
Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást, Reszkető szívvel és szerelmesen, Magadhoz olyan gyengéden karoltál, Míg csókjaiddal lezártad a szemem.
Megbújtam karodba, mint egy gyermek, Te felém hajoltál nagy titokban, S míg csókoltad édesen a számat, Én végtelenül boldog voltam.

Vallomás... |
|
Vagyok, mert szeretlek. Hallod? Szeretlek! S csak akkor szűnik ez a szerelem, ha meghalok s hideg gödörbe tesznek. S vajon akkor meg fog-e szűnni? Nem!
Ha szétszakad az agy s a szív s az ágyék s az izomrostok mind szétomlanak, rejtezve bennük meglapul a vágy még, mely átömlött rajtuk mint tűzpatak.
Por és hamu leszek. Az idő malma már csontjaimat is megőröli. De él a föld folyója, rétje, halma s égnek tovább az égbolt fényei.
Ők látták szemed tiszta fényét, látták: hogy csókoltalak, hogy öleltelek! A folyó meglassította folyását, s ránk hajoltak a fák s a fellegek.
Ha már emberek szívében sem élek: a fák, folyók, rétek és csillagok még századokig egymásnak beszélnek szerelemről, mely érted lobogott." |

Csend... |
|
Csend... s én nézem az arcod. Egy érzés lassan hatalmába kerít Nézem a szád ahogyan lassan, sírásra görbül. szétszakít.
egy apró könnycsepp kezdi meg életét s gurul végig gyönyörű arcodon. nyomot nem hagy s már vidáman oszlik szét a kőlapon.
Mellettem vagy fogod a kezem. Kettőnk közt feszül a csend hozzád bújni vágyom, megérinteni szememmel a szemed.
Súgni a lelkednek édes dallamot mely feltörli apró könnyeid. ismét látni arcodon a vidámság gödreit.
Tedd meg hát mit szíved sugall ne félj, ne tétovázz. szebb holnap vár s én ígérem

Te meg Én |
|
Együtt dobban a szívünk, egy ütemre, Mintha egymásnak édes dallamot üzenne. Szívem dobban, s a Tiéd válaszol, Ahogy gyöngéd kezed szorosan átkarol.
Ajkunk összeér. Megáll az idő. Az éjszaka sötétje lágyan ölelő. Telihold ragyog szerelmünk egén, Szárnyalunk együtt a csillagok felé.
Ereinkben őrülten tombol a vér, Ha simogató kezünk lassan útjára kél. Testünk forró, mint a sivatagi homok, Most vagyunk mi ketten igazán boldogok!
Eltűnnek a gondok, s minden fájdalom, Együtt repülünk angyalszárnyakon. Szomjazó vágyunk megváltásért kiált, Nem forog a Föld sem, megszűnik a világ. Lágyan ringatózunk a mámor tengerén, Összebújva csöndesen, csak Te meg Én!

LXXV. szonett |
|
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér S tavaszi zápor fűszere a földnek; Lelkem miattad örök harcban él, Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg; Csupa fény és boldogság büszke elmém, Majd fél: az idő ellop, eltemet; Csak az enyém légy, néha azt szeretném, Majd, hogy a világ lássa kincsemet; Arcod varázsa csordultig betölt S egy pillantásodért is sorvadok; Nincs más, nem is akarok más gyönyört, Csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, Részeg vagyok és mindig szomjazom |
Reményhez |
|
Fõldiekkel játszó Égi tûnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal Végig ûltetéd; Csörgõ patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fûszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zõld fáim Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szált.
Most panasznem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyelném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.-
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzelet!
Kedv! Remények! Lillák!-
Isten véletek!

Pillanatok |
|
Mióta tegnap megcsókoltalak s Te sóváran (de csak egy pillanatra, mert máris tiltakoztál) remegő térdeid közt hagytad a térdemet: folyton elém rajzol a hála, folyton előttem állsz, utcán és munka közben folyton beléd ütközöm: hátracsukló fejedet látom, kigyúlt arcodat, csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy gyönyörű mosolyát az ajkadon. Ilyenkor egy-egy pillanatra én is lehunyom a szemem és szédülök: érzem közeled, arcom arcod édes vonalaiban fürdik, kezemet sütik forró kebleid, újra csókolsz, s én rémülten ébredek: óh, hisz ez már őrület - s mégis oly jólesik beléd veszteni magamat: egész tested körülömöl és én boldogan nyargalok szét lobogó ereidben." | |  |
MINEK NEVEZZELEK? |
|
Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először... E csillagot, Amelynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly – Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, Amelynek minden tolla A békeség egy olajága, S amelynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál – Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek, Ha megzendűlnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának, A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány – Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság – Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek? Boldogságomnak édesanyja, Egy égberontott képzelet Tündérleánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedűli De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek?

| |
Csak nézel..... |
|
Csak nézel, és érzem, Ahogy ver kis szíved, Csak nézel, és látom, Hogy fáj, ha szeretlek.
Csak nézel, és közben Végzel is velem, Csak nézel, s lehet Épp a könnyeimet nyelem.
Csak néznélek, hogy érezd, Ahogy ver a szívem, Csak néznélek, hogy lásd, Nekem is fáj, hogy szeretlek.
Csak nézzük egymást, Kéz a kézben, Csak nézel, s lehet Szemeiddel végzel velem.
|  |
| | |
|